November 2010
35 posts
“
égre egy olyan Meryl Streep interjú, ami frissítően hat az emberre. Tele új információkkal (25év pályafutás után, azért ez nem egyszerű) eredeti kérdésekkel, és Meryl Streep elmaradhatatlan humorával. Ez a nő hihetetlen, én mindig mondtam:) Csak egy kis bemelegítő mondat, a jó hangulat kedvéért:
J:You have done it in purpose?
M: You mean, my husband or? :D
J: ..All rigth, let’s go there.
” —http://iufoundation.iu.edu/emails/colloquium/Konferencia a színekről a Goethe intézetben egy laikus szemével
Őszintén szólva, elég sokat gondolkodtam arról, hogy mit is vessek papírra a konferenciával kapcsolatban, mert nekem nagyon sok élményt nyújtott. Lehet, hogy ez most ez picit nagyzolósan hangzik, de tényleg így van, és mindjárt megmagyarázom, hogy miért.
Az első és legfontosabb információ, hogy nekem ez volt életem első konferenciája, sőt a Goethe intézetbe is most jártam először. Második információ, csak délre érkeztem, és nem állt feltétlen szándékomban maradni, amikor elindultam itthonról. Igen, bevallom tényleg azt gondoltam, hogy odamegyek leadom a házit, egy kicsit belehallgatok valamibe, és elmegyek. De!
De nem „tudtam” elmenni. Mindig is egy kíváncsi és érdeklődő embernek tartottam magam, ami egy jó tulajdonság. Viszont van mellette egy rossz is. Ha nem ráncigálnak el ilyen dolgokra vagy teszik kötelezővé, akkor nehezen indulok el megnézni őket. Na, persze ez a probléma önmagában nem ilyen egyszerű, de az egy külön beadandót érdemelne, és ez most nem az!
Szóval ott jártam, hogy nem tudtam elmenni, és ott maradtam a legvégéig, és nagyon nagyon tetszett. Persze voltak jobb és kevésbé jó előadások, de összeségében én nagyon örülök, hogy volt alkalmam ezeket a prezentációkat végighallgatni.
A színekkel, művészetekkek mindig is hadilában álltam. Nem arról van szó, hogy semennyit nem tudok a festészetről, szobrászatrók, építészetről….de sosem foglalkoztam velük részletesebben. (kivéve Van Gogh, akit imádok.) És itt volt az a rendezvény, aminek az alaptémája a színek! Az elején nem is nagyon volt arról elképzelésem, hogy mi is fog itt történni, és álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire jól fogom magam érezni, és jegyzetelni fogok 6 oldalt! Majd utánajárni néhány dolognak, amit ott hallottam, mert érdekes volt, és úgy éreztem, nem tudtam meg eleget.
Ki is szeretném emelni azt a 2 előadást, melyek témájával a konferencia után magánban is foglalkoztam. Ezek „A szürkehályog hatása Monet festői stílusára” illetve a James Turell-ről szóló beszámoló. Mivel már említettem, hogy nem tartom magam relevánsnak a témakörben, és abban, hogy bármit is alátámasszak vagy esetleg ámadjak, ezért inkább mást szeretnék kiemelni.
Ez a két prezentáció magával ragadott. Magával ragadott egy olyan nézőt, aki úgymond „ az utca embereként” beült és meghallgatta őket. De miért?
Mert érdekes volt a témaválasztás? Mert szimpatikus volt az előadó? Mert izgalmas volt a ppt? Mert jó kiállásuk volt? Mert figyelemfelkeltően tudnak beszélni egy választott témáról? Mert szakemberei annak, amiről beszélnek? Mert sokat dolgoztak vele?
IGEN. Az előzőekben elhangzott kérdésekre, mind ez a válasz: IGEN. Ezek összessége volt számomra, ami megfogott miközben hallgattam a részleteket.
Természetesen ez az én egyéni véleményem, ami -mint már ott is kiderült- nem egyezik nagyon sok emberével. De nem baj, én vállalom. Én köszönöm nekik ezt a délutánt, mert ismét valami új, amit megismertem. Ismét, valami, amiről vannak gondolataim, van véleményem és tapasztalatom.
Imádom az ilyet, és az egyetemnek pont erről kellene szólnia. Azt tanulni, amit szeretsz, és ezáltal új dolgokba belebotlani. Imádom, hogy erre itt lehetőségem van, pedig még szinte el sem kezdtük!
Zárásként csak annyit szeretnék mondani, hogy tudom nem feltétlen erről kellett volna írnom, és kicsit jobban tanulmányi szempontból kellett volna megközelítenem ezt a házifeladatot (vagy nem? Őszintén szólva nem tudom.) de belőlem ezeket a dolgokat hozta elő egy szerda délutáni konferencia a színekről, a Goethe Intézetben, a Ráday utca 58. szám alatt.
Stumble-re fel!
Témakör: searching vagy social network. Ötlet? Elég sok minden beugrik, de semmi sem teljesen világos még. Teendő? Kutatni a neten, hogy miről is írjunk. Aztán amikor még mindig nem tudjuk mitévők legyünk, egy kicsit megunni/feladni, belemerülni a napi rutinba, és várni a csodát…
Majd megtalálni az ihletet és rájönni, hogy mi is álljon a mai blog középpontjában. Remélhetőleg megfelel a megadott feltételeknek. Egy kicsit „searching”, egy kicsit „social network”, de funkcióját tekintve ezen megnevezések mégsem lennének pontosak. Mert erre az oldalra a pontos kifejezés a social bookmarking.
A honlap az interneten való szörfözés érdekesebbé, szórakoztatóbbá és változatosabbá tételét, illetve a hasonló érdeklődésü emberekkel való ismerkedés lehetőségét kínálja a világ bármely pontjáról.
A története 2001-ben kezdődött, amikor Garrett Camp, Geoff Smith, Justin LaFrance és Eric Boyd megalapította a Stumbleupont. A kiindulási pontjuk az volt, hogy egy kattintással lehessen klassz dolgokat találni az interneten. Amikor a regisztrált felhasználók száma elérte a félmilliót, akkor kezdték el igazából ők is és az internet fejlesztői is komolyan venni ezt a kezdeményezést.
2005-re a befektetők között találhattuk a Szilícium-völgy neves képviselőit is, például Brad O’Neil-t, vagy Ram Shriram-et, aki a Google egyik társalapítója. 2009. februárjára a regisztrált felhasználók száma 7 millió fő volt. Viszonyításként: a facebooknak 175 millió, a twitternek 5 millió, az iwiwnek pedig 4 millió felhasználója volt ebben az évben. Mára ez a szám elérte 10 milliót. (2010.június 3.)
A program használata nagyon egyszerű. Nagyjából 5 perc alatt feltelepítjük a toolbar-ját a gépünkre, kiválogatjuk a topikokat, amik érdekelnek, legyen az mondjuk film, fényképezés, technológia, bármi, majd megnyomjuk a „stumble” gombot és máris ott találjuk magunkat a témánkkal foglalkozó népszerű honlapok egyikén. A toolbar segítségével ezeket a honlapokat értékelhetjük, felvehetjük a kedvencek közé, postolhatjuk facebook-ra, twitter-re, vagy csak egyszerűen reakció nélkül elhagyhatjuk.
A StumbleUpon egy nagyon kifizetődő és frissítő időtöltés. Ritka, és sokszínű honlapokra bukkanhatunk rá, folyamatosan új információkat fedezhetünk fel úgy, hogy nem tudjuk előre kiszámolni, miről is fogunk a következő percekben olvasgatni.
Sajnálatos módon az interneten nem találtam megbízható forrást arról, hogy Magyarországon ez a software mennyire ismert vagy sem, így csak személyes tapasztalatok alapján mondhatom, hogy nem nagyon. Mivel nekem StumbleUpon használata a kedvenc időtöltéseim egyike, ezért folyamatosan reklámozom a barátoknak, ismerősöknek és eddig 1-2 ember tudta csak, hogy miről van szó. (Tudom, nem feltétlen releváns az információ, hiszen ez csak az én szűkebb társaságom, de pontosabb adatot nem találtam.)
Lezárásként csak annyit mondanék, hogy mindenkinek csak ajánlani tudom! Próbáljátok ki, ismerjétek meg, használjátok, mert nagyon jó kipapcsolódási lehetőség. Reggelente, a kávénk elfogyasztása mellé, szerintem tökéletes. Nem kell még megerőltetni vele az agyunkat, nem igényel semmilyen energiát, csak egyszerűen üditően hat.
„Néha jobb, ha sehova se nézünk”
Idén, 2010. február 25-én ismét kiosztásra kerültek az Oscar-díjak, a legnemesebb kitüntetések a filmes szakmában. A „Legjobb film” a Bombák földjén, a „Legjobb színész” Jeff Bridges, a „Legjobb színésznő” Sandra Bullock. Ezeket tudjuk, tele volt velük a média. De! Vajon hallottunk-e arról a filmről, hogy El secrete el ojos (Secret in their eyes) vagy, ahogy magyarul mondanánk; Szemekbe zárt titkok?
Ez egy argentín film, amelyet 2009. augusztus 13-án mutattak be otthonában, majd útjára indították a filmfesztiválok forgatagába. És ez az az alkotás, amely végül megnyerte a „Legjobb idegen nyelvű film” kategóriában az Oscar-díjat.
És ez az, ami egy év késéssel megérkezett kicsiny hazánkba is, és nagy örömömre megtekinthető a Palace mozikban! Én aggodalmakkal telve vártam, hogy lesz-e magyar bemutató, mert nem voltam arról meggyőződve, hogy egyértelműen biztos helye lesz a palace mozik olykor nem legszínvonalasabb és sokszínű választékában. De valószínűleg az Oscar itt is megadta a kellő hátszelet az alkotásnak, és bekerült a nagymozik műsorai közé. KÖSZÖNÖM!
Amikor megnéztem ezt a filmet a moziban, az első gondolatom az volt,hogy…Nem tudom megmondani mire gondoltam. De azt meg tudom mondani, hogy ez a film tökéletes. Tudom, nagy szavakat használok, már a cikk elején, pedig még nem is tudjuk, hogy miről van szó tulajdonképpen. Nem is nagyon fog kiderülni, mert úgy gondolom, hogy az én szavaim kevésnek bizonyulnának a film leírásához, és kár lenne elvennem egy-két percet is a film élményéből azért, hogy most leírjak egy jelenetet, amit nem is igazán tudnék itt visszaadni.
Inkább csak azt írnám le, hogy a rendezőt segíti a minimális szereplőgárda, a gyönyörű operatőri munka, egy hihetetlenül megírt forgatókönyv és a leírhatatlan színészi játék.
„1974. június 21-én Ricardo Morales utoljára reggelizett együtt Liliana Colotto-val. Élete végéig emlékszik majd minden apró részletre.” Így indulna az a köny, amelyet főszereplőnk, Benjamin Esposito ír. Nyugdíjas éveiben ráébredt„ hogy egyedül van. Rájön, hogy egyáltalán nem elégedett az élettel, és össze szeretné rakni a kirakóst. Azt a kirakóst, amit gyanítom egyszer mindenki elkezd kirakni, mert megfogalmazódik bennünk egy kérdés: „Mik azok a momentumok, amik miatt ide jutottam?”
Benjamin úgy gondolja, hogy minden több, mint 20 éve, a Morales üggyel kezdődött. És innentől kezdve ez a történet lehetne dráma, lehetne thriller, lehetne krimi, lehetne egy hű rajza a 70-es évek Argentínájának, lehetne egy szerelmi történet bemutatása. Lehetne sok minden.
De ez a film az, amit te érzel, gondolsz a megnézése után. Hiszen foglalkozik a bűn és bűnhődés kérdéseivel, a viszonzatlan szerelemmel, a szenvedéllyel, Argentína bürokratikus rendszerének rajzával, valamint hosszasan fejteget egy dolgot; a Szenvedélyt. „A férfaik képesek mindent megváltoztatni. Arcukat, otthonukat, családjukat, barátnőjüket, vallásukat, istenüket. De egy dolgot soha. Nem képesek változtatni a szenvedélyükön.”
Szerintem a film a szenvedélyek ábrázolásáról, átéléséről, azok miatti szenvedésről, vagy éppen a belőlük következett boldogságról szól. De valószínűleg én azért mondom ezt, mert nekem a film ezer arca közül ez volt a legszimpatikusabb, valamiért ez állt hozzám a legközelebb.
Az én szenvedélyem a filmek, ezért készült el ez a kis bejegyzés is. Amiben tudom, úgy tűnik, hogy nem mondtam semmit a filmről, de higgyétek el ennyit kell tudni.
Sok szálon fut, sok fordulattal és sok kis történetből rak ki egy nagyot. Pont ahogy főszereplőnk szeretné kirakni élete puzzle-jét, úgy rakja ki a film rendezője kis képekből élete filmjét. A rendezőnek sikerült! Vajon Bejaminnak is sikerül?
És mivel már elég régóta nem írtam vagy töltöttem fel, ezért most egy kicsit hirtelen érkezik minden csodálatos dolog, ami velem történet, amíg nem voltam online:D
De a kifogásom is tökéletes ám: és most lopok egy idézetet az egyik barátnőmtől (mármint ő találta a neten és nem én:)
Vannak pillanatok az életben; amiket soha nem lehet elfelejteni. Vannak pillanatok, amelyek mint parányi tűk megakadnak az ember húsában és idegszálaiban. Amik oly élesen és mélyen vágódnak be az emlékezetbe, hogy az idő sohasem tudja kimosni belőlünk. Halk pillanatok ezek, csak a halk pillanatok fúródnak ilyen mélyre. Az élet hangos, nagy pillanatait gyakran előszedi az ember, minden alkalommal kiszínezi, átfesti, az érdekes, nagy pillanatok lassanként megkopnak, elhalnak a borosasztalok felett a szivarfüstben. Csak azok a pillanatok az örökkévalók, amiket nem lehet elmondani. Ezek a kis meztelen pillanatok szemérmesen elbújnak a szívben, így élik magányos életüket.
Én ezt éltem meg a barátaimmal Párizsban múlt héten. Írnék róla, de nem lehet. Nem azért, mert nem tudnám leírni, hogy mit csináltunk, de azért mert nem lehet leírni, hogy milyen érzés volt nekünk ott lenni egymásnak.
És most először írtam valamit magamról. Fura. De azt hiszem, ez akkora élmény, hogy nem lehet nem írni róla, legalább ennyit. Ami igazából semmi…
